Ismerős-e az érzés, amikor felnőtt korunk felelősségteljes éveiben hirtelen egyszerűen képtelenek vagyunk felnőttként viselkedni és kiömlik belőlünk valami félelmetesen gyermeki reakció? Vagy amikor magunk is meglepődünk, hogy egy gyermekkorunkban hallott szülői dorgálást használunk a párunkra?
Van olyan emlék-képed, amelyben belefeledkeztél egy játékba vagy alkotásba, és megszűnt az idő, a tér körülötted? Vagy egyszerűen néhány percig nem gondoltál a következő feladatra, egyszerűen csak léteztél a pillanatban?
Nos, bizonyára valamelyik a fentiek közül ismerős lehet mindenkinek, és ezek mind-mind arról tanúskodnak, hogy él bennünk egy (vagy akár több) gyermek, aki így vagy úgy, bizonyos helyzetekben kikandikál a hátunk mögül és hatalmas reflektorral világít rá erősségeinkre vagy akár gyengeségeinkre.
Tajtékos napjainkban egyre több szó esik arról, hogy egy felnőtt ember személyiségére micsoda hatást gyakorol a gyermekkor, és az ezen időszakban kapott megerősítések, válaszok, amelyek cselekedeteire érkeznek a külvilágból.
Szülőként emiatt bizonytalanul toporgunk a frissen tapétázott szobafal előtt, amin végig-kísérhetjük az uzsonnára szánt mogyorókrémes kalács csigafiúvá válásának folyamatát és boldog kirándulásainak helyszíneit. Ilyenkor bizony nem tudjuk, hogy most akkor üvöltve sikoltozva rángassuk végig a gyereket a lakásban a szobájáig, ahova örökre bezárjuk, vagy próbáljuk megmenteni őt a traumáktól, igazoljuk vissza, hogy milyen ügyes és kreatív, csináljunk egy pirosarany-pöttyös májkrémes szendvicset, amellyel a csigafiú kedvenc katicabarátjaként végig-szökdelünk mi is a tapétán…vagyis a mezőn. (A szemfülesek kitalálhatják azt is, hogy melyik mese képkockái fognak megelevenedni a család idei legdrágább festővásznán.. )
Szóval akárhonnan nézzük is a helyzetet, a gyermekre mindenféleképpen hatással lesz reakciónk, az alkotási vágya, kreativitása, merészsége, fantáziája fog valamilyen módon befolyásolódni, a reakciónktól függően.
De térjünk vissza a saját belső gyermekünkhöz, akit bizony szintén nekünk kell megértenünk, meghallanunk és ha szükséges, a fájdalmasan vagy tévesen rögzült (befagyott) képeit átrajzolni, megdicsérni, jutalmazni vagy a hiányzó elemeket a megfelelő módon pótolni.
Befagyásnak hívják azokat a helyzeteket, szituációkat, megállapításokat, amelyeket a belső gyermek átélt, de nem tudta megfelelően feldolgozni, ezért azt azóta a kis markában tartogatja, nézegeti, elemezgeti, mert nem tud velük mit kezdeni, nem tudja a helyére tenni őket, fogalma sincs arról, hogy melyiknek melyik tároló-dobozában van a helye.
Olyan helyzetekben, ahol ezekhez a szituációkhoz hasonlókkal a már felnőtt énünk találkozik, ez a gyermek azonnal kitárja a tenyerét, és mi hirtelen újra e gyermek leszünk, úgyanúgy lefagyva, mint ő.
Ráadásul belső gyermekünk általában eléggé kitartó és makacs alkat, és sokszor kényszerít minket ugyanabba a kellemetlen helyzetbe, hátha egyszer figyelmeztetései révén, vagy a kudarcok és diszkomfort-érzetünk miatt, kezdünk a helyzettel valamit és felnőtt tudatunkkal észrevesszük és felolvasztjuk ezeket a fagyott területeket.
Gyakorta áldozat-szerepbe kényszerül a sérült belső gyermek felnőttje, és csak alárendelt módon tud viszonyulni a helyzetekhez, amelyekben úgy érzi, hogy ő az, aki mindig alulmarad („nem tudom befolyásolni, nem vagyok fontos, nem tudom megcsinálni, kicsi vagyok hozzá, félek, nem mondok semmit stb.”). Ilyenkor indokolatlan félelmet, dühöt, könnyeket, hisztit, támadást vagy könyörgést produkálhatunk. Másodpercek alatt begurulunk, idegesek leszünk és szétvet a rombolásra és támadásra vágyó düh. Ártani akarunk, vagy éppen megvédeni magunkat, vagy az igazságtalanságérzetünk nem hagy nyugodni ilyenkor, lényeg, hogy mindig ezt váltja ki belőlünk ez a téma vagy szituáció.
Nos, majdnem biztos, hogy ilyenkor kiszabadult belőlünk a dühös sérült gyermeki énünk, akinek ezzel a témával kapcsolatban bizonyára akad a tenyerében egy feldolgozásra váró tétel. Ezekkel a fecnikkel sosincs késő elfáradni egy szakemberhez, aki tud segíteni a triggerek feldolgozásában. Sokat írtam már arról, hogy az elakadásainkban vannak az erőforrásaink. E kifakadások vagy megijedések a legjobb útmutatók a feltáratlan erőforrások megtalálására.
Jó hír, hogy a belső gyermekünk nem csak a múltbeli negatív élményeinket őrzi, nem csak alakítja egónkat, hanem a legfontosabb, boldog és önfeledt pillanatokért is neki lehetünk hálásak.
A varázslatos belső gyermek az, akit javasolt megismerni és megerősíteni magunkban. Őt könnyű megszeretnünk, hiszen ő az a bizonyos személyiség-szeletünk, aki a legfantasztikusabb élményeink megélésére tesz képessé, ő, aki kizárólag a pillanatban él, annak minden mámorító boldogságával. Ő az, aki fellelkesedik játék közben, aki örömét leli az alkotásban, aki meg meri valósítani egy-egy ötletét úgy, hogy közben nincs akadály, ami eltérítse (lásd korábban csigafiú esetét a frissen festett fallal).
A sok-sok pozitív kapcsolódás a belső gyermekünkkel felszínre hozhat olyan képességeket és tulajdonságokat is akár, amelyeknek egyáltalán nem voltunk tudatában és elfedték azok a negatív képkockák, amik rögzültek bennünk. A kis lelkét ápolni kell, dédelgetni, szeretgetni, erősíteni, hogy mire nagyra nő, erős és okos, érzelmileg stabil felnőtt váljon belőle.
Ha a szeretet nem volt elegendő, azt utólag nekünk magunknak lehet és kell is pótolni. Nem könnyű elsőre a teljes tézis megértése, kissé tudathasadásos helyzetnek tűnik, hogy én a belső gyermekemet ápolgatom, szeretgetem, és helyre teszem benne múltbeli sérelmeit - pedig pontosan erről van szó.
Készítettem három meditációt, teremtettem egy-egy virtuális (játszó)teret, ahol megismerhetitek, találkozhattok a ti saját belső gyermekeitekkel. Ezeknek a meditációknak a célja elsősorban, hogy a csodálatos gyermekkel töltsetek minél több időt, tanuljatok tőle örülni, kreatívkodni, önkifejezni, merni.
A meditációkban találkozhattok belső gyermeketekkel, öleljétek meg, mondjátok el neki, hogy szeretitek, hiszen ez fogja majd egyre erősíteni felnőttlétetek erőforrásait is. (Ezek a meditációk erre nagyon jók, a felbukkanó súlyosabban sérült gyermeki részekkel csak óvatosan, azokat jó lehet személyre szabottan felderíteni és feloldani.) Ha sikerül a jó kapcsolatot kialakítani, kialakul az önelfogadás, önszeretet, amely a legfontosabb az egészséges pszichéhez.
Teremts hát kapcsolatot ezzel a gyermeki éneddel, ha megfejted saját viselkedésedre konkrétan kiható összefüggéseket és dolgozol rajta, csodák várhatnak rád, néhány napos szeretetkúrának is lehetnek konkrét eredményei a mindennapjaidban, próbáld ki. Ismerd meg őt és együtt tapasztaljatok, örüljetek, önfeledten élvezzetek, alkossatok, szeretgessétek és dicsérjétek egymást, és kis időkre szakadjatok ki a külvilágból együtt. Nem fogjátok megbánni!
Én (és a visszaigazolásra váró gyermeki énem is) nagyon várom a témával kapcsolatos kérdésedet, észrevételedet, tapasztalatodat, vagy bármit, amit ez a pár sor előhívott belőled. Köszönöm, hogy olvastál, most pedig hajtogass egy papírrepülőt vagy énekelj el egy dalt a két jóbarát kalandjairól.
