Beszélgetés Herczeg Zoltán barátommal Amerikáról, tudatosságról, életről.
Zoli mondja: “2014. április, hajnal, West Hollywood, Los Angeles, California.
Nem tudom, mi a fasz van, csak azt tudom, tutira meg fogok dögleni. Olyan rémképet látok, hogy engem az USA-ból a repülőn koporsóban fognak hazahozni, ládában cipelnek lefelé a lépcsőn a gépről. De ez annyira konkrét, hogy látom a BLIKK címlapot: “Herczeg hazatért - de sajnos koporsóban”. Ezen ma már nevetek, de akkor olyan valóságos volt, és úgy beszartam tőle, hogy fél órán keresztül 200-as volt a pulzusom, nem kaptam levegőt, és konkrétan majdnem belepusztultam a saját halálhírembe, borzalom.
Akkor igazán megijedtem. Ilyen pánikroham nem volt az életemben azelőtt sosem, és azóta sem. Megértettem, hogy radikális változást kell hoznom az életembe - de nem tudtam, mitévő legyek. Fogalmam sem volt, ez miért történik! Csak annyit tudtam: NAGY BAJ VAN.
- Hogyan találtad magad Kaliforniában?
Az illúzióimmal együtt vándoroltam az Egyesült Államokba, amikben már régóta ringattam magam. Itthon ezek jól működtek, mert a környezetem elhitte őket, és mivel ők elhitték nekem, én is elhittem magamnak. Közösen ringattuk egymást. A barátaim, üzletfeleim szerették a régi Herczeg Zolit, és én is azt hittem, az a valóságos. Mindenki beszopta az álcámat - és én magam is.
Amerikában mindent elölről kell kezdeni, ott nincs meg ez a támogató közeg, és az "álcám" sem érdekelt senkit.
Ekkor derült ki a valóság. Ezeket az okos dolgokat persze akkor Los Angelesben nem tudtam, ezeket azóta bogoztuk ki a Dokival (Dr. Nagy Tibor, coach és terapeuta) akivel kb. 23-24 éves a barátságunk, hozzá fordultam a gondjaimmal már akkor is, 19-20 évesen, amikor csak annyit tudtam, hogy el akarom hagyni az akkori menyasszonyomat, de nem tudtam, hogyan csináljam Sajnáltam őt és féltem.
- Tehát Amerika helyett most inkább Magyarországon kezdesz új életet?
Az “élettől kapott” pofonok, amiket természetesen saját magamnak adtam, indítottak el az utamon. Felismertem a felelősségemet. Rájöttem, nem akarok ugyanabban a pocsolyában lépkedni életem végéig - de arra is rájöttem, hogy egyedül nem fog menni. 25 éve akarok kilépni egyedül ebből a szarból, de be kellett lássam, egyedül nem megy.
- Ezért kértél segítséget?
Látszólag jól ment az életem, a rockandroll/hippi életforma, azt hittem, erről szól az élet, és ez nekem jó lesz életem végéig. Úgy képzeltem, ebbe bejön majd egy család, gyerekek, és majd ezt lehet így csinálni tovább. Én ezt komolyan gondoltam. Próbálkoztam. Már négy menyasszonyom volt - de mégsem lett ezekből semmi. Ezek mind tünetek voltak. Ám egyszer csak feleszméltem, hogy hoppá, 42 vagyok, és ez eddig nem sikerült - sőt ez a létforma nem is okoz boldogságot hosszú távon, pillanatnyi örömöket persze igen, de hosszú távon kielégülés helyett kiégéshez vezet.
Pedig nagyon jól éltem, mindent kihoztam a rocker/hippi életmódból. Utaztam, éltem, megvolt mindenem. Sosem voltam nagy igényű - de belül mégis szenvedtem. Úgy véltem, többre vagyok hivatva, hogy kevesebb munkával több pénzt kellene keressek.
Köpködtem az országra, mindenki hibás volt, csak én nem. Ez egy szar ország, csöves és ízléstelen emberek, aljas és hazug politikusok, feudális államberendezkedés - és mindez igaz! Ami nem igaz, hogy én nem ezért voltam nyomorult. Az ország hibája volt, hogy nem ment a szekér még jobban - és majd Amerikában! Majd ott értekelik a művészetemet, a tehetségemet, ott majd kell az színvonal, az extremitás, az unikalitás.
- És mi történt az USA-ban?
Felnyílt a szemem. Persze, hogy kell ez oda! De! Rádöbbentem, hogy lehet ott ezt csinálni, de elölről kell kezdeni mindent. Nulláról. Ott nincs mögöttem az 20 év, ami itt mögöttem van.
- Így van.
Az pedig min. 5-10 év, hogy LA-ben olyan helyre kerüljek, ahol itt most vagyok. Akárhogy is, az ott egy 30x nagyobb piac. Csak LA kétszer lakottabb, mint egész Magyarország! És lehet, hogy ez 30x annyi pénzt fog jelenteni - de én 52 leszek! Amikor ezt az egyszerü matek-képletet felállítottam, akkor döntéshelyzetbe kerültem: fel tudom-e áldozni Magyarországot, amit eddig köpködtem, és mindent, ami ideköt, ezért az álomért? Újra tudom-e kezdeni? Újra akarom-e kezdeni?
- Ez egy igazi választás volt? Úgy értem: mindkét opció reálisan előtted állt?
Nem. Nekem annyira hiányzott itthonról minden 2-3 hónap után, leginkább a szüleim és a tesóm - rájöttem, hogy nekem nincs másom, nekem csak ők vannak, ők számítanak. Második körben a barátaim. Kint csak haverjaim voltak, akik megitták a pezsgőmet, megették az epremet, megígértek mindent, amikből aztán rendre nem lett semmi. Ha itt feljön egy barátom hozzám, és megbeszélünk valamit, az úgy is lesz. Harmadrészt hiányzott a lakásom. Hiába laktam West Hollywoodban a legjobb környéken - emlékszel, ott látogattál meg, amikor lemotoroztál hozzám San Franciscóból!
- Nagyon jó kégli volt!
De matracon aludtam, bőröndben voltak a ruháim, és $1500 volt a bérleti díj. Itthon a saját tervezésű design-bútoraim között élek. Az történt, hogy egy győztes pozíciót cseréltem egy vesztes pozícióra - amiből persze szép nyerni. De én igaziból nem akartam elölről kezdeni - erre jöttem rá.
- Magyarul ott nem találtad meg magad. Ez inkább ráismerés volt, mintsem igazi választás.
Így van. Imádok Amerikában turista lenni, utáltam melós lenni. Nem jött be, hogy mindenki mosolyogva megígér mindent az arcodba, “Zolee, you are a f...in' genious!” de csak a hitegetés megy, érdemben nem segített senki. Végül is adtunk el ruhát, találtunk potenciális partnereket, előttem volt pl. $5000 dollár értékü szerződés, videokliphez öltöztetésért cserébe promóció, de észnél voltam, hogy nem volt mögötte igazából semmi. És ez így ment. És jött az a reggel.
- És hazamenekültél, mert nem akartál koporsóban hazajönni.
Igen. Ma már tisztábban látva az igazi kérdés az volt: akarok-e 52 éves koromra talán befutni az USA-ban, talán menőnek lenni, talán fullos villában lakni az óceánparton - vagy hazajövök a szüleimhez, barátaimhoz és megpróbálom ittohn másképp csinálni, mint ahogy eddig csináltam.
- Tehát a menekülés folytatódott, kimenekültél aztán hazamenekültél… Ez a ráébredés már itthon ért… Mi történit itthon?
Azonnal hívtam a Dokit, hogy ki:::tt nagy baj van, bele fogok dögleni! Megmondtam az elején fiam, mondta ő, de nem hallottál meg, süket vagy és vak. És itt kezdődött a közös munkánk.
- Ő már 20 éve is megmondta…
Persze. De én mondtam neki, látlak, hallak, miről beszélsz?! De neki volt igaza.
- És hogyan fogtatok hozzá?
Az elejétől kezdtük, a fogantatásomtól, hogy megkeressük, hol csúszott ki a történet.
- És kiderült?
Ki! Kb. 17 éves koromban. Akkor vettem fel először a papagáj-jelmezt, hogy elfedjem a defektusaimat, amiket cipeltem magammal fogantatásomtól kezdve.
- Ezt hogy érted? Én abban hiszek, hogy tökéletes csecsemőnek születünk..?
Bátyám és köztem volt Édesanyámnak egy vetélése, és ezután jöttem én - akit lánynak vártak. Akkoriban, ultrahang előtti időkben keveset tudtak a bébikről, és valamiért mégis úgy döntöttek, hogy én Zsuzsi leszek. Engem kilenc hónapig Zsuzsikázott anyám, ezt hallgattam a pocakjából. Szerintem itt kezdődik a történet. Ez az első defektus.
- Kemény. Én mégsem a defektus szót használnám. Ezeket a környezetedben élők pakolják rád, kihasználva, hogy gyermek vagy.
Jogos. Nevezzük traumáknak v finomabban: behatásoknak. Képzeld el, hogy születésem óta cseng a fülem. Szerintem én nem akartam ezt a zsuzsikázást meghallani, mert annyira zavart, hisz' fütyim volt. 17 éves koromban vettem fel az álcát, ami mögé elrejtettem a sok szart, amit környezetem rám lapátolt, és én akkor még nem tudtam letenni. A második nagy lapáttal a bátyámtól jött, aki nem nézte jó szemmel, hogy én már 3 évesen magasabb és dominánsabb vagyok nála. Nagyon rossz tesók voltunk, állandósult a harc közöttünk. Ő minden eszközt megragadott, hogy engem visszarántson a földre, el tudod képzelni, folyamatos csesztetés, csúfolás, piszkálás amiből állandó verekédesek voltak.
- Folyamatos terror…
Nem tudatosan tette ezt, nem rossz ember, de ez zajlott 15 éven keresztül. Én persze nem hagytam magam, de amikor nagyobbak lettünk ez nem maradt abba, hanem előkerült a lapátnyél, a kés, a kasza…
- Vérig?
Vérig. Sokszor. Fejbetörés, kéztörés, szúrások, vágások…
- Hogy lett vége?
Elkerültem otthonról, 14 évesen, középiskolai kollégiumba, akkor nyugtom lett, csak hétvégén ment ez köztünk. Aztán egyetemre költöztem Budapestre, Tarkarétre, édes Istenem, de szép volt.
- Mi volt akkor az álarcod lényege, ami mögé ezt mind bepakoltad?
Olyan arcot mutatni a külvilág felé, ami nemcsak oké, de szuper-oké! Nemcsak művész, de színes egyéniség, ultra-intellektuális. Elkezdtem pink meg zöld nadrágban és hawaii mintás ingben járni. Ezt akkor az Anthrax zenekar rovására írtam, ők öltözködtek így, és nekem nagyon tetszett, hogy kemény rockerek, new york-iak, mégis és így tolták.
- Mi ekkor találkoztunk, a gólyatáborban.
Igen, 25 éve… És most is nagyon segített, hogy mellettem voltál. Akkor rájöttem, hogy igazi barátok vagyunk. Aztán hetekig agyaltam azon a session-ön, amit veled csináltunk. Nagyon jókat kérdeztél és sok mindre rávilágítottál. Nagyon jó volt az átnézni, amit a Dokival csinálunk, csak egy másik szemszögből: a belső hangok szemszögéből, ahogy te hívod őket.
- Dokival viszont már 2 éve dolgoztok.
Így van, és nagyon kemény meló! Ez nem úgy van, hogy odamegyek, beszélgetek egy órát, hazamegyek, és csinálom tovább az életem. Ennek akkor van értelme, ha figyelek, koncentrálok, jegyzetelek. Amikor mondja, totál lesújt, mintha agyonvertek volna, de aztán azt másnapra mindig elfelejtettem. Egy év után ezt észrevettem, és aztán minden nap elolvastam a jegyzeteimet. Na innentől haladunk igazán. Azóta sok mindenben kikérem a véleményét, és még egyszer sem mondott hülyeséget, sőőőt!!
De azt is látom, hogy rengeteg munka van még. Minél többet dolgozunk, annál több munka látszik lenni ezzel. A személyiség-fejlesztésnek soha nincs vége, ahogy Márai mondja, ez létünk egyetlen célja, jellemünk folyamatos fejlesztése
- Ahogy azt a kortárs filozófia nagy alakja, Sztevanovity Dusán is megmondta, “Ezt egy életen át kell játszani…”
Csinálni kell, még ha egyikőnk sem lesz Buddha vagy Jézus ebben az életben - bár mittudomén?! A Doki meg te is nagyon magas szinten vagytok, de nyilván nálatok is lehetne keresgélni.
- Nem lenne nehéz, én azonnal tudok jó pár dolgot mondani. Én szoktam is írni a saját utamról, minden session-ben beszélek arról, hogy nekem mik az elakadásaim, és hogyan dolgozom rajtuk. Te miért gondolod, hogy csinálni kell?
Mert az élet egy hatalmas ajándék. Egy az ezermilliárd az esélye, hogy én én vagyok. Ugyanakkor nem véletlen, hogy én vagyok. Nekem valamiért lennem kellett. És nagyon szeretek élni. Ez egy olyan ajándék, amit ha már egyszer elfogadtam, és itt vagyok, akkor illik ezt az ajándékot méltó rangján kezelni. Emberhez méltó boldog és teljes életet élni. Ehhez a feladatunk a szolgálat (az adás) és a szeretet (a látás). De nem tudunk szeretni és szolgálni, ha nem vagy magaddal tisztában. Azért kell magad tisztába rakni, szeretni és szeretetben nevelni saját magadat, hogy tudd a szeretetet szórni, tudj önzetlenül adni a környezetedben. Az életünk célja hogy szeressünk, szeretetet adjunk. Ha szeretsz és adsz, hatalmas boldogságot érzel, akkor megérkeztél a Nirvánába, oda, ahonnan elindultunk.
Az a központi energia, amiről veled mindig beszélgetünk, amit én Szeretetnek hívok, azt hívhatjuk Istennek, Fénynek, Ősforrásnak, végső indoknak, kezdő indoknak, bárminek, ezt mindenki maga választja meg.
Lényeg, hogy valami célja van ennek, hogy itt vagyunk, mert hogy céltalanul bolyonganánk, mint a hangyák, azt nem hiszem.
- Hiszen a hangyák sem céltalanul bolyonganak!
Függetlenül attól, hogy hiszel vagy nem hiszel, ma már a tudomány is bizonyítja, hogy Isten létezik. Oké, a tudomány még nem Istennek hívja...
- Hanem kvantum mezőnek
Hanem kvantum mezőnek! Eddig a kvarkokig jutottak el, szépen szednek szét mindent, nagyon helyesen, meg akarják tudni, miért kanyarodik a kerék?! És amikor az atomi szint alá jutottak, kiderült, hogy a kvarkok milyensége magától a szemlélőtől függ. Mi ez, ha nem arra bizonyíték, hogy mindannyian istenekként teremtjük a saját univerzumunkat? Ha azt hiszem anyag, anyag lesz. Ha úgy látom energia, akkor energia lesz a kvarkból!
- Mi jött eddig ki neked ebből a munkából?
Sokkal tudatosabb lettem a munkámban, a baráti kapcsolataimban és sokkal tudatosabb keresem a végleges női társamat, a jövendőbelimet. Elkezdtem komolyan odafigyelni és hallgatni az érzéseimre.
- Éber élet!
Így van. Nem rég így -tudatosan- ismerkedtünk egy lánnyal. Figyeltem őt és figyeltem magam. Nem az agyammal döntöttem, hanem az érzéseimmel. És amikor pár napig nem éreztem, hogy fel kell hívjam, akkor felhívtam és elmondtam, hogy nem érzem úgy, hogy fel kell hívjalak, ne erőltessük ezt a dolgot. Ettől még egyébként szerethetem őt. Oda kell figyelni, ébernek lenni, látni, ennyi a titok.
Haladunk az utunkon és egyedül az idő nem a barátunk. Különben meg nincs is idő. Mégis hol van? Egyébként is, kit érdekel a végtelen Univerzumban, hogy a hangyfasznyi Föld forog és körbejár a Nap körül?
Ez egy nap és egy év minálunk, ezt csak mi mérjük időnek, az Univerzumot ez egyáltalán nem érdekli! Mi az hogy Nap? Mi az hogy Föld? Ki az a Herczeg Zoli? Az egész egy hülyeség...!!
További írások az Éber Élet Jegyzetekben:
Iratkozz fel az Éber Élet Jegyzetekre!